ROFL, még tavaly novemberben akartam írni pár nap múlva. :D
Éppen fésülöm a hajam, már megnőtt megint, kövi héten megyek fodrászhoz. Vagy még holnap, majd holnap beszélem meg vele. Nem szoktam fésülködni, csak most kedvem lett hozzá. :D
December 24.-étől itthon voltam és semmit nem csináltam. Merthogy munkahiány miatt elküldtek. De tegnaptól megint dolgozok, pedig 1-2 hónap pihenőre számítottam. Anyagilag fájna, de lelkileg már kezdtem megint a nyugodt állapotba kerülni. Annyira nyugis itthon lenni, felkelek 8-9 körül, kajálok, netezek, játszok, nézek valamit, azután lefekszek 23-02 között és alszok. És amikor nem gondolok közben a világra, akkor minden olyan... mint tejbegrízt enni. ^^
Ezalatt történt:
Volt anyával megint pénzes beszélgetésünk, és mondtam, hogy tudom, hogy az én hibám a helyzet. Ezt fontosnak tartottam, hogy leírjam ide, még adós voltam vele.
Menni kellett a munkaügyi központba és ha nem lenne elég gáz ott ülni, kit látok meg, apát, mad később a nagybátyám. Utóbbi hozta be előbbit. :D Nem néztem oda, nem vettek észre, nem akartam apával találkozni, mert borzasztó állapotban jelent meg. -.-" OFC szokásos szerencsém, meglátott, szóval beszéltünk, együtt láttak minket, de épp be is hívtak. Nagyon ápolatlan volt. Így, hogy találkoztunk, velük mentem haza kocsival, nem busszal. Érdekes felismerésem volt, 3 munkanélküli ember ült egyszerre a kocsiban. :D Nagybátyám tanfolyamra jár éppen, apa ő apa, én meg már most megint dolgozok, de akkor elég kiábrándító volt.
Tavaly eltünt Titi, idén pedig újabb veszteség ért. Pont karácsony előtt 1-2 nappal eltünt a macskám. Tehát akkor láttam utoljára. Az én drága barátom, aki évek óta velem volt, akit szeretgethettem, aki figyelt rám, aki okos, pimasz, megértő, kedves teremtés volt. 10 évig volt velünk kb. Érdekes mód még nem sírtam miatta, és elég hamar, pár nap után már tudatosult bennem, hogy biztos meghalt. Nemtudom, hogy csak várat magára az érzés, vagy sikerült belefásulnom már ebbe az elvesztésdibe. A tavalyi 3 macskásokból így lettünk 1 cicásak. Még a tesómé van meg, az is remélem hamar meghal és többé nem lesz háziállatunk. Nem kell többé ez az érzelmi káosz, amikor valami bajuk van, vagy eltünnek pár napra. Majd ha meglesz a piramisom, talán akkor. Mondom mindezt úgy, hogy már ma is szemeztem egy macskával, falu, össze-vissza járkálnak ugye, de megpróbálok rideg lenni majd. :|
Megint elmaradt a karácsony, idén sem volt hozzá hangulatom. Kibaszott hó sem volt.
Ó közben volt születésnapom is, amit terveztem még tavaly tavasszal abból persze semmi nem lett, mert nem tudtam pénzt félrerakni rá. A szokásos. :D Fura, hogy nem érzem magam annyi idősnek, mint amennyi vagyok.
Lett egy újfajta látásmódom a családról. Még nem néztem végig a Kozmosz: Történetek a világegyetemről című sorozatot, még pár rész hátravan, de biztos ettől jött ez a dolog. :D Család=génörökítés. Van egy olyanfajta látásmódom, ami az élőlényeket "élőlényekké" alakítja. Mondjuk aktív anyagnak őket. De ez már megvolt, csak ehhez illeszkedik a génörökítés, illetve a család. A család számára a családtagok fontosak, mert "egy vérből vannak", és ez valamiféle köteléket is ad, meg ilyenek, na, mindenkinek van egy elképzelése a családról. :D És a család lényegében a génazonosság bizonyos szinten. Azthiszem előző vagy azelőtti posztban írtam is a kicsiénről, aki az én génjeimből van, én élek benne tovább stb. Na és ezt terjesztettem ki úgy, hogy a családban mindenki azért törődik a családtagjával, mert így nevelték. XD De emögött szerintem ott lehet a tudatalattiban, hogy az a másik is hasonló géneket hordoz mint én, ezért az ő túlélése is fontos, és ennek a szintje a génazonosság szintjével egyenlő. Ezzel arra akarok kilyukadni megint, hogy nem vagyunk a magunk urai. :D Normál esetben a géncsaládunk "szeret" és a génünk "szereti" a géncsaládunkat. És ez megint olyan, amiből mi, a személyiség kimaradunk. Ez is a kocsiban ülve kezdett el körvonalazódni bennem. :D Minden amit teszünk a családtagjainkért csak azért van, hogy a hozzánk hasonló génállomány fennmaradását biztosítsuk. És mivan, ha akiket kedvelünk, de nem a családunk tagjai, azokat pedig azért segítjük ha kell, mert a génjeiket értékesnek tartjuk? Mármint a "személyiségüket". És ez amolyan az emberiséget átfogó önfejlesztő dolog.
Jó abba lehet hagyni a nevetést, oszoljunk kéremszépen, nincs itt semmi látnivaló. :D
Egy másik nap is be kellett mennem a városba és arra gondoltam, ha már ott vagyok, veszek a sparba mogyorókrémet, úgyis útba esik az állomás felé. Nem vettem, mert kellemetlennek éreztem már a gondolatot is, hogy bemegyek a sparba és csak azt veszem és majd néznek, hogy "az a dagi pff, biztos egyedül eszi majd meg". Bár megtehezném, de másnak is adni kell belőle. :S XD Utána arra gondoltam, hogy kiflit veszek akkor a nemsokára útbaeső pékségben, de oda sem mentem be, kb. hasonló indokból. Iszonyatosan durván befolyásolnak ezek a képzetek, amikről még azt sem merem kijelenteni, hogy tévképzetek, mert tuti ezeket gondolnák. Hiába írom néha, hogy nem érdekelnek mások, mégis ilyenkor leblokkol, szinte látom magam előtt a gúnyos mosolyt a szájukon, nem igaziból, olyan filmszerűen. Nehéz elképzelnem, hogy egyszer magabiztos ember legyek. :D És ez csak egy dolog volt amit leírtam. Van baj. :D
Utóbbi pár hétben még a netes beszélgetéseimet is abbahagytam, talán sikerül majd bepótolni. Továbbra is inkább meghalni szeretnék, mint élni. Semmi értelmem.
Volt egy durva álmom valamelyik nap. Apánál egy ázsiai férfival takarítottam a fűrdőszobát, minden csupa szar volt, és elég ideges volt a csávó, ő volt a főnök. Ez úgy megmaradt. :D
