"Haló, héj, ÉBRESZTŐ!"

Lehet már írtam, hogy munkába menet három embercsoporttal találkozok. Ez így megy hónapok óta. Múlt héten pénteken, nincs suli, tehát gondoltam elmaradnak a csoportok, ami részben igaz is volt. CSAK! Jött a 2. csapatból a lány, 17-18 éves, megszavazok neki egy hetes szintet XD. Közeledtünk egymás felé (távolságban lol) én mivel zavarban vagyok ilyenkor (IGEN!  ha pár db vs 1-ben találkozok emberekkel akkor azt se tudom, merre nézzek, a szemkontaktust kerülöm), felnéztem a fának a tetejére ami az út mellett van, utána le az útra, ahol egy letört ág volt... sima ügy... mindjárt elhalad... kibírom... "Heló!" - köszön hatalmas mosollyal. És akkor beindult a folyamat:

Az egyetlen értékelhető jelenet az agymanókból:

Döbbentségem közepette egy "Heló."-t tudtam visszaismételni és mivel mosolygott, gondoltam akkor én is, mert ne tünjek már bunkónak, vagy nehogy azt gondolja, hogy nem érdekel (nem ismerem XD), így nézhettem ki kb.:

Fantasztikus teljesítmény!

Ez azért van, mert minden lányba egyből "szerelmes" leszek. :D Persze nagyon feldobott a dolog, egész napra megvolt a gondolkodni való témám.

Viszont az a problémám, hogy nem tudom, most akkor majd köszönjek-e legközelebb?! Egyszerűbb lenne új munkahelyet keresni. :S :')

Az is eszembe jutott, hogy az álmomban élek, csak "rémálom" formában, ami lelki gyötrődéssel "öl". Mert úgy szeretném, hogy a kaputól a ház felé vezető ütun végig fák legyenek, kellenek ugye a gyerekek és a szép (tömören fogalmazok) feleség. És azért rémálom a valóság, mert a fákkal övezett egyenes úton egy olyan helyre megyek, amit utánlok, ahol szenvedek, a gyerekek "leszarnak" és a csajra rá sem lehet nézni. Ez a totál fordítottja annak, amit szeretnék. :@

Na sírtam egy sort, úgysem teszek meg semmit a változásért, szokásos. \o/

Néha olyan, mintha ismételném magam, de nemtudom, hogy már leírtam-e, vagy csak a fejben blogolásra emlékszek, vagy ez egy ördögi kör, mint mondjuk egy idétlen időkig, csak annak a pokol változata és éves ciklusban. :D