Ma se történt semmi. Épp zenét halgatok, jelenleg szól: Kasey Chambers - Nothing at all. Tetszik. A mai napom csúcspontja és fő témája, a fűnyírás. Tél óta ma kellett először nyírni, akartam már kedden is csak esett kicsit, a fűnyíró elektromos, félek, hogy megráz. Nagyon jó volt, szeretek füvet nyírni, megnyugtató, egyenletesen kell tologatni valamit, ami vesz el valamiből, szuper, nameg, szeretem a frissen nyírt fű illatát. A tegnapi írásom óta sokszor gondolok arra, hogy mit fogok majd, írni, kicsit idegel, másrészt van min gondolkodni. Gondolkodni is szeretek, és nagy képzelőerőmnek hála, egy csomó dolgot szinte át is tudok élni, ami baj is, olyan mintha elég lenne csak ez, és az elképzelt esemény vagy a valami nem kellene emiatt, hogy a valóságban is megtörtényjen, pedig a többsége nem rossz dolog, sőt kifejezetten jó, nem csak nekem, van ami másnak is. :D Sok világmegváltó (szerintem világmegváltó) tervem, ötletem van, csak jelenleg nincs forrásom egyik megvalósításához sem. Jólenne, ha túlgazdag lehetnék, annyi dolgot csinálnék, mármint ilyen társadalomsegítő dolgot. Nem, nem adományokra gondolok, majd egyszer lehet leírom. Naszóval nyírtam a füvet és közben párszor erre járt egy repcsi. Nagyon szeretem nézni, ahogy manővereznek, meg játszadoznak a pilóták. Ja, vadászrepülők. Közelben van egy repülőtér, bár azthittem nem működik, de akkor lehet ilyen célokra igen, vagy nagyon messziről jöhetnek. :D És ezek nem az irakiak. :D Na a lényeg, hogy elég közel volt, mindent lehetett látni, hangos is volt, nagyon magával ragadt. Szeretem az ilyen repcsis dolgokat, egyszer még tavaj nyáron, végefelé, este errejárkáltak, kimentem és mivel este volt, a repülőt nem, de a hajtómű tüzét azt lehetett látni, elképesztő volt. Telihold volt akkor (több este is voltak, de most erről az egyről van szó), és az egyik repülő a hold előtt haladt el, látszott a sziluettje, hááá, biztos csillogott a szemem. :D Repülőnapra is volt már kedvem menni, de egy rám jellemző dolog miatt nem sikerült. Meglehetősen szerencsétlen vagyok. Nagyapámmal mentem volna, utolsó napokban gondoltuk ki, ő is rajong a gépekért, 4-5 éve vettem észre, pedig egy faluban élünk, sőt jóideig nem is messze tőle-tőlük. Na mindegy, a lényeg, hogy nem sikerült eljutni. Aztán mostmár nem is fogunk elmenni soha. Most már kb. egy éve, alig lát valamit. Pár méterről lát ezt-azt, az arcot, szóval, hogy felismerjen ahoz mellé kell ülni. Ha lehet ezt mondani, szinte váratlanul és hirtelen romlott meg a látása, és hogy még "könnyebb" legyen neki, közben meghalt a felesége, nagymamám, hirtelen, (talán péntek volt,) délután szívrohama volt. Egy héttel előtte beszéltünk. Szidtam magam, hogy miértnem mentem hozzájuk többször, érkezésem volt rá pedig. Azért is hirtelen történt, mert életerős, életvidám volt, mindig is. Ha egy jó embert kéne elképzelnem, ő lenne az. Sose volt sok mindene, de még így is tudott adni, segíteni másoknak. Mindig mosolygott, nagyon kedveltem. Kicsit könnyesedtem. :| Naszóval nagyapámnak minden egyből nagyon rosszra fordult, oda a látása, (kb.) 40 év után elvesztette a társát. Mikor este elmentünk hozzá, amikor történt, hát az szörnyű volt. Sírni még nem láttam őt, akkor először. Aztán napokig, hetekig ha találkoztunk minden alkalommal... Ezek a dolgok miatt pedig már ő sem a régi, panaszkodni se nagyon hallottam, soha, azóta sokat, sokszor, meg is értem, hatalmas csapás ami vele történt.
Gyerekkoromban nem gondoltam volna, hogy ennyire szar idősödni, mondjuk a huszon évemmel még ne mondjak semmit, rendben, de mióta "felnőtt" vagyok, minden csupa szar. Annyira jó volt gyereknek lenni. Annyi mindent csináltam, minden egyszerűbb volt, és negyedennyi gondom sem volt. Félreértés ne essék, nem milliomosok a szüleim, sőt, SŐT, de nem voltak ilyen gondok, mint most. Fos az élet, ha az ember a szopóágra születik. Vannak ezek a délamerikai sorozatok, kapcsolgatás közben látok belőle pár másodpercet, vagy ha reklám van, és annyira értelmetlen az egész. Nem a szappanoperás dolgok miatt, hanem ha az ember gazdag, a fasz baja lehet? Ha nem halálos beteg, akkor nem lehet semmi problémája, ami miatt folyton idegeskedhet. Ezzek a szarok, meg állandóan kavarnak a sorozatokban, nemértem. :D Vagyis értem, de nem életszerű, vagy nemtom, de már ebből nem jövök ki jól. :D
Fűnyírás után köveket pakoltam, nemrég belekezdtünk a nagy átalakításba, nem akkora azért, egy kisebb udvart tettünk rendbe, vagyis kezdtünk, aztán haladtunk, a kert felé, ahonnan követ kell, szerintem, anya szerint maradhatna, de NEM KELL AZ ODA, szóval onnan talicskáztam, de hamar megunam, két forduló elég volt. Pihenésképpen elkezdtem a közte növő folyókaszerűséget írtani, tavaj felnőtt a fára, az ágaira, van ott egy kis ház amin felkúszott és úgy a fára, na és ezt akarom elkerülni, hogy nézett már ki?! :D Na elkeztem húzni, rángatni, nagyon szétágazó és nagyon vastag volt a gyökere, vagyis még az is, mert minddel nem tudtam elbánni, térdre kényszerített egy gaz, pedig csákánnyal is kínáltam, ami néha követ kapott el, szóval próbáltam mindenféleképpen, de erőm végére érkezve úgydöntöttem, holnap is nap, majd holnap befejezem. Annyira az erőm végére értem, hogy annyira kalapált a szivem, mint még eddig nemnagyon, olyan volt, mintha az arcomon függőlegesen lene két vastag ér, meg is ilyedtem. :D Félek az ilyen halálos dolgoktól, áram-gáz-szívroham. Ehez képest előző héten megszereltem a konvektort, mint kiderült a vezeték nem ért addig, hogy szikrázzon, csak szétszedtem, bentebbtoltam kicsit és működött. Elég egyszerű volt, de végig féltem, hogy milesz ha bumm, mert valamit rosszul csinálok, de még élek. És spóroltam. Jó persze, a temetés többe van, de tudom, hogy a szerencse fia vagyok. Ma meg villanykapcsolót szereltem. Logikusan nézve ez se veszélyes, áramtalanítottam a házat, megcsináltam, visszakapcsoltam, nem volt probléma. De mégis féltem, nemtudom miért. Szívrohamtól meg azért, mert nem vagyok kisportolt és ez így jól hangzik, de még ígyis túlzás, másrészt kicsit hipohonder vagyok, vagyis van rá hajlamom. Ez elég idegesítő tud ám lenni. :D Sőt amíg meg nem kérdeztem a gázszerelőt tél elején, mert sokszor van a tvben, hogy megfulladtak, szóval megkérdeztem, hogy ennél is lehet-e olyan, és aztmondta, hogy konvektornál nem, ez teljesen kintről megy, kintről szívja a levegőt, kintre vezet, szóval be nem kerül semmi, ez a veszély, csak a fali kiskazánnál vagy minél van, nekünk is van a fürdőben, na szóval csak annál és csak valami hiba folytán. Nagyon megnyugodtam, volt pár ideges éjszakám-reggelem, mikor fújt a szél, vagy soká keltek anyáék. Ilyen hülyeségeken idegeskedek. Na mindegy.
Ma a lábam is megfájdult ezekbe az erőfeszítésekbe. Na nem mert embertelen volt, hanem hibás szegény. Majd egyszer kifejtem. Írás közben elmentem tesómért is, de megint nem sikerült hazahozni, nem volt ott. Pedig amilyen verbális fenyítést kapott tegnap este, az ember úgy gondolná, haha, felfogta, de NEM. Közben az jutott eszembe, hogy a napi történésekkel "magam" is megosztom. Olyan mintha az... aza izé, amit az emberek írnak az életükről, a híresek, na mintha azt írnám. :D (Végülis közeleg 2012, itt a világvége a nyakunkon, ismét, mikor máskor, ha nem előtte lenne célszerű ehez hozzákezdeni?) Meg hogy ez sokkal inkább én, mint ahogy mások ismernek, vagyis sokkal iknább én lesz. Milyen szép is lenne, ilyenek alapján barátot-társat keresni, ugyértem minden embernek lenne ilyene, ilyen helye, ahova leírja a gondolatait, és ezeket olvasva megismernénk sok embert, és ha valaki szimpatikus, bejelölöd, ha egyszer ő is bejelöl, vagy szólsz neki, akkor megtudnátok egymás nevét, meg adatait, és ismerkedhetnétek. NEM TÁRSKERESŐ, BARÁTKOZÁS, ISMERKEDÉS, ilyesmi. Nem az álarcokkal beszélnél, nem az álarcot ismernéd, hanem a való embert mögötte. Én nyitottnak érzem maga, hogy bárkit megismerjek, nem a külső alapján itélnék (faszom ez most úgyhangzik, mintha valami torszülött "szeretetaktivista" lennék, tudjátok, azoka: nem a külső számít -osok :D de nem az vagyok :P), bár hajlamos vagyok rá. Ezért, mint várható, a társadalmat hibáztatom amiben felnőttem, amiben élek. Annyira utálom az embereket. Megvan bennünk a lehetőség a jobbra és mégis mindent hagyunk elszaródni, vagy önként dalolva elszarjuk. Nem magyarországra gondolok, hanem a világra (európai szemmel). Ha egy idegen értelmes lény látná, mi megy itt, biztos értetlenkedne. És azért gondolom, hogy nem mi emberek, a nyersanyag vagyunk hibásak, mert a generációk között is nagy már a gondolkodásbeli különbség. Ezért a társadalom. És még nem is annyira a pénzközpontúság, hanem a nemtörődömség. Ami meg a legjobban zavar, hogy magamon is látom néha és belül nagyon elszégyellem, gyűlölöm magam ilyenkor. Bár mostanában, ahogy már értem, kezdek elveket kialakítani magamban, amiket be akarok tartani, 1-2 már megy is, de hol van még a vége. És a legrosszabb az egészben, hogy már nekünk úgysem lesz sokkal jobb, de talán 2-3 nemzedék múlva. Mert minden nemzedék "kedvesebb" az előzőnél, úgy vettem észre. Ha például a gyerekekel való törődést nézem. Talán a mi korosztályunk gyermekei is már "kedvesebbek" lesznek tőlünk. Mindig a fiatalokon dől el a jövő. Ezért nem volna szabad hagyni, hogy alkalmatlan szülők gyereket vállaljanak. Itt a petézőkre gondolok. Szegények és petéznek. De máris magamba ütköztem, erről beszéltem. Mert nem ők tehetnek erről, hanem az ahogy felnőttek. Kéne valami M.I. ami rendbeteszi a földet, könyörtelenül. :)
Szeretek füvet nyírni, pár hét és újra lehet, nemgazdagéknál ígymegy. :D
Viszlát.
